Zora legendájából
megismerhettünk Timurt, a szerzetest. Timur hazatérésekor
újjáépítette a
helyiekkel a lerombolt templomokat. Szerzeteseket és papnőket
avatott fel, s osztotta meg velük személyes élményeit
a szellemekről. Neki és a követőinek a feladata volt, hogy
hirdessék a szellemek békés szándékát az embertársaink felé.
Azonban ez idő alatt,
rengeteg év eltelt. Timur elhagyta az élőket, s a leszármazottai
vették át a helyét. Sajnos a szellemek felé a bizalom, a
megértés, nem tartott sokáig. E változást jómagam is átéltem,
fiatal felnőttként. A következményét pedig a mai napig is
szemmel követem, akár hányszor egy éhes, árva nyújtja felém a
kezét, egy darab kenyérért.
A változás oka egy
ország bukásához köthető. Gyerek voltam, édesanyámmal éltem
együtt. Édesapám a háborúban harcolt, a Szél katonák ellen. A
háború nem viselte meg az országunkat. Volt élelem, remény, és
szeretet bőségesen. Édesanyám szerint Szélország uralkodója
paranoiában szenvedett. Rettegett
a szellemektől, és a Fekete erdőtől. Az állandó szorongás
pedig a hirtelen halálához vezetett.
A
háború Szélországgal csak ideiglenesen szűnt meg. Az a szóbeszéd
járta, a fia, Ornus herceg se esett messze a fájától. A háború
annyiban maradt, édesapám már nem tért vissza hozzánk, hiába
vártuk. Halála hírét egy harcos társa hozta a tudomásunkra.
Alig hét esztendősen, én lettem a férfi a háznál.
Az a megtiszteltetés ért
engem, és még két sorstársamat, hogy az alkalmassági vizsga
után, maga Zöldország uralkodója karolt fel, s tanított minket.
Uban nem vette át az apám szerepét a szívemben. De ha szükségem
volt biztatásra, vagy csupán egy kedves szóra, rá mindig
számíthattam. Örülök, hogy utólag megismerhettem Zora
történetét. Így ma már értem kiről mesélt nekem annyit a
mesterem. Az ő története által ismertem meg jobban Timurt, hogy
milyen bátor volt ifjúkorában, a Százéves háborúban.
Ebben a korban voltam a
legelhívatottabb. Tudtam, apám nyomdokaiba akarok lépni. Én is
meg akarom védeni a hazámat, a szeretteimet. A mai napig tisztán
emlékszem, ahogy haladtam végig a házak között, az úton
lelkesen, fülig érő mosollyal. Egyszer csak leesett az állam. Egy
gyönyörű szépség közeledett felém, s amint megpillantott, rám
mosolygott. Földbegyökerezett lábakkal, és
ki tudja, milyen hülye bamba
képpel néztem utána. Beleszerettem. Beleszerettem abba a nőbe,
aki örök szüzességet fogadott a szellemeknek.
Aznap elkéstem. Pont az
első napon. De hogy mi lett a következménye, azt inkább hagyjuk.
Ayka volt a papnő neve. Hosszú,
koromfekete haja és világos, barna
szemei voltak. Magabiztos kisugárzással. Édesanyám azt monda:
– Fiam, én sose bántam
meg, hogy férjhez mentem. Valahogy nem tudom megérteni azokat a
nőket, aki képesek lemondani az anyai örömökről.
Amit akkor este az
asztalnál mondott, mélyen elgondolkoztatott. Akkor még nem
értettem e szavak lényegét. Fogalmam se volt arról, miért fontos
ez, miért ne tehetné egy ember azt, amit szeretne.
Érdekes gyerek voltam,
meg kell hagyni. Kifigyeltem Ayka szokásait. Mikor jön az emberek
közé sétálni, vagy épp cserélni valamit. Megszállottam
figyeltem, követtem őt. Ami feltűnt, hogy nem csak én voltam az
egyetlen. Ayka nem foglalkozott se velem, sem pedig a többi
férfival. Csak tette a dolgát.
Amikor a mesteremmel
magunk voltunk, sokszor előhoztam témának a papnőt, és azt, amit
édesanyám mondott. A bölcs mesterem így szólt hozzám:
–
Vegyél példát erről
a nőről, mert ő talán azon kevesek közé tartozik, akik
szívvel-lélekkel élnek a hivatásuknak! Légy te is ily elhívatott
az edzéseken, és meglátod, meglesz az eredménye!
Mesterem
szavai mélyen belém ivódtak. A gyönyörű papnőre már nem csak
életem első nagy szerelmére tekintettem, hanem a második
példaképemre is. Minden vágyam az volt, hogy egyszer vele
lehessek, jobban megismerhessem. Abban a korban még nem voltam olyan
bátor, mint most, vén fejjel.
Ha a kissé elhomályosult
emlékeim nem csalnak, az a beszélgetés a mesteremmel talán
azelőtt történhetett, amikor jó szokásomhoz híven, a papnőt
követtem s megfigyeltem. Hitelen valaki jó erősen
rácsapott a hátamra:
– Normális vagy? Már
most kezded, mi lesz belőled felnőtt korodra? Nőcsábász? –
tette fel nekem a jobbnál jobb kérdéseket, pedig még fél fejjel
sem volt nálam magasabb. Nos, igen, nőcsábász. Nem tagadom.
Valóra is vált azóta a lány jóslata.
Követtem a sorstársamat,
néha-néha pedig visszapillantottam a papnőre. Amire végképp nem
számítottam,
az, hogy meglepően sok gyerekkel találkoztam a korosztályomból:
–
Ma nem edzünk? –
kérdeztem. Az arcuk szomorú volt, mintha gyászolnának valakit.
Míg végül végre valaki beavatott:
– Ismét kitört a
háború. Az apám megint kapott egy táviratot.
Eszembe jutott édesapám,
aki az előző háborúban esett el. Vajon mit szólna, ha megtudná,
az áldozata hiába volt? Most újra minden férfit besoroznak
katonának. Nem tehettem mást, mint reménykedtem, hogy legalább a
barátaim, a társaim szerettei visszatérhessenek hozzájuk. E
mellett pedig nem hagytam, hogy a bánatom elködösítse a célom
felé vezető utat. Azonban azon is elmélkedtem, vajon Ayka miképp
élte meg a pillanatot, amikor a
tudomására jutott: újra háborúban áll az ország,
Szélországgal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése