Infernal Princess - 1. rész: A Pokoli hercegnő

Hahó! Bocsi, de épp megint hozom a formám. Mire készülök? Most dobtam ki az ablakon egy csinos holmit. Miért? Pillanat, mindjárt megtudjátok. Lassan kisompolygok a folyosóra, és szólok a kedvenc testőrömnek, Haroldnak:

– Szép jó napot, hogy van?

A középkorú férfi semmit se gyanított:

– Szép jó napot önnek is, hercegnő. Köszönöm a kérdést, jól vagyok, mert minden rendben van. Segíthetek?

Próbáltam visszafogni magam, csak hogy el ne röhögjem magam:

– Történt egy kis baleset. Megtenné, hogy kimenne az ablakom alá, és felhozna nekem valamit? Biztos szemet fog szúrni önnek, élénk színe van...

Harold komoran válaszolt:

– Természetesen, máris megyek.

Amint megfordult, én rögvest visszamentem a szobámba s becsuktam magam mögött az ajtót:

– Imádom szívatni!

Alig élveztem ki e vidám pillanatot, rögvest valaki kopogtatott a szobám ajtaján.

Kinyitottam, a látvány nem lepett meg:

– Szia, mama…

Mirella mama szépen lassan elsétált az ablakhoz:

– A fotósok már megint lelkesen fényképeznek odakint. Tudsz valamiről?

Ártatlanul ráztam a fejem:

– Én, az égvilágon semmit…

Ciki vagy sem, a testőr pont ekkor tért vissza a kezében azzal a bizonyos holmival.

– Lizbeth hercegnő, itt a tangája.

Nagymama szemei majd kiestek a helyükről, amint megpillantotta a fehérneműt:

– Most már mindent értek. Na, adja ide nekem azt a bugyit, mivel az nem egy férfi kezébe való…

Majd a nagymamám egyenesen az én tenyerembe nyomta:

– Tessék, máskor ne az ablakban szárítsd.

Lehajtottam a fejem:

– De hát, nem is az enyém. Én ilyet soha nem hordanék…

Mama rám mordult:

– Tudom, de jelenleg és még egy jó darabig, nem fog rámenni a nővéred fenekére. Hagyd Loren szekrényében. Majd bele fogy.

Mirella mama nagyon jó fej. Ő az egyetlen, aki tök lazán fogja fel a hülyeségeimet. Na meg persze ez a gyökér testőr. 

Azonban nekem van a kastélyban egy szerelmem. Nagyon helyes, szuperül csókol, és egy szép napon, feleségül megyek hozzá. A neve Eduard, és testőrként tevékenykedik nálunk. Szerencsémre ő volt a következő, aki kopogott. Ahogy kinyitottam az ajtót s megláttam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek:

– Szia Ed, mizujs? – kacsintottam rá.

Eduard csóválta a fejét:

– Ennyire unatkozol? Láss csodát, itt vagyok.

Elpirultam, annyira zavarba ejtő a mosolya:

– Édes vagy – simultam hozzá, akár egy kiscica.

Szenvedélyesen átölelt, s megcsókolt:

– Sokáig már nem titkolózhatunk – mondta majd feltette a következő kérdést:

– Nem gyanakodnak? Nem is faggatnak, miért nem mész férjhez?

Belegondolva, Ednek igaza van. Számomra ő az igazi, de még egyszer se hozta fel, hogy feleségül venne engem. Csupán én álmodozom már jó ideje az esküvőről:

– Fogalmam sincs, mit gondolnak. De egy biztos, kezd elegük lenni belőlem.

Eduard megköszörülte a torkát:

– Ne haragudj, hogy ezt mondom. Szerintem részükről érthető – Majd a lényegre tért:

– Mikor álljunk eléjük? Én felkészültem rá.

Milyen lovagias! Igen, ő az igazi számomra. A megérzéseim azt súgják, a kettőnk kapcsolata egyáltalán nem lehetetlen a jövőre nézve. Hisz egy énekesnő a testőréhez ment feleségül. Azóta is boldogok, azt hiszem...

Eduard kezdett aggódni a hallgatásom miatt:

– Nos, kedves Pokoli hercegnőm? Mikor óhajtja bevallani velem a kapcsolatát?

Elmosolyodtam, s határozottam így feleltem:

– Természetesen, amint úgy érzem, itt van az ideje.

Férjhez kell mennem, mert azt mondták